2017. október 17. - kedd

Életcsapdák - Maradandó sérülések

Kinyomtatom...

Őszintén zavarban vagyok a Maradandó sérülések című magyar dokumentumfilmmel kapcsolatban, mert problémafelvetését nagyon aktuálisnak tartom, mivel rendszeres hírfogyasztó lévén, naponta olvasok, hallok a filmben is megjelenített megrázó, elgondolkodtató emberi drámákról. Viszont Nemes István dokumentumfilmje nem tud igazán közel férkőzni hozzám.

A jelenhez sosem kell nagy fantázia, de a régmúlt megjelenítéséhez vagy a még távoli jövő elképzeléséhez annál inkább. Ezért szerencsés alkotó a dokumentumfilm-rendező, mert „csak” belenéz néhány sorsba, és máris van témája. Az élet megírja helyette a sztorit, a szereplőkről is gondoskodik, és még dramaturgiát is ír hozzá, így az alkotó történetek sora között jár, amelyeknek van elejük, közepük és akad esetleg végük is. A rendező kamerájával rögzíti ezeket, és beavatja munkája révén a nézőket is. Hogy miért is? És itt elakadok.

Nemes négy élet valóságszeletét dokumentálja; Tamásét, az elvált, gyerekeitől így kényszerűen távol élő apáét, Blankáét, a marketing szakmában munkát kereső ötvenes éveiben járó nőét, Attiláét, a számítástechnikában otthonos, sokoldalú hajléktalanét és Ágnesét, a devizahitel tartozása miatt háza elárverezése előtt álló, gyerekét egyedül nevelő fiatalasszonyét. Úgy vélem a hajléktalan megállapítás mindegyikükre érvényes. Tanult, képzett emberek, akik kiestek egy, számukra érzelmi, anyagi vagy fizikai biztonságot adó, rendszerből, akár mind a háromból is egyszerre, és most kétségbeesetten keresik a megoldást, mindegyikük helyzetének és vérmérsékletének megfelelően.

A rendező jól választotta ki alanyait, akik megnyíltak előtte, és életük egy nagyon kényes pontján bizalmukba fogadták őt, és meséltek neki. A filmnek itt-ott sikerül is visszaadni ezt a fajta bensőségességet. Az apa útját követjük gyerekeihez, mely során jól érzékelhető, nemhogy a kamerát nem veszi észre a férfi, de saját apját sem, mert a két lányával való közeli találkozás köti le minden sejtjét. Az álláskereső középkorú nő esete is tipikusan magyar jelenség, amikor egy ereje teljében lévő, aktív embernek esélye sincs a kora miatt a jelenlegi munkaerő piacon. Pedig a kamera előtti fesztelen és őszinte megnyilvánulásai, mindennapos erőfeszítései meggyőző erejűek, hogy valaki nemcsak akar, de tudna is dolgozni. Nincsen ezzel másképpen a hajléktalan férfi sem, aki önkényesen lefoglalt lakásából jár be a hajléktalan szállásra dolgozni, hogy segítsen a még nála is elesettebbeken, és a Város Mindenkié aktivistájaként dolgozik. Lám, az élet nem spórol az iróniával sem, mert hiába mindenkié a város, ha helyet mégsem talál benne mindenki. Az állás és támasz nélküli Ágnes fizetésképtelenség miatt kénytelen feladni álmát és házát. Az ő szájából hangzott el a film legemlékezetesebb mondata: „A túlélésre élni, az nem élet”.

A rendező ítélkezni semmiképpen nem akart, nem is ez a dolga, és nekünk nézőknek sem, mert a film hősei valójában mi is lehetnénk. Így nem marad más hátra, minthogy elgondolkodjunk, hogyan jutottak ide, és hová visz tovább az útjuk. Erre viszont nem kapunk választ a filmből, amely nem akart oknyomozásba fogni, mert a rendezőt az itt és most izgatta, és tényeket, állapotokat rögzített, valójában szereplőinek monológjait.
Véleményem szerint viszont a film dialógus kell, hogy legyen, amelyben a különböző nézőpontokat megjelenítő és képviselő szereplőkön keresztül érvek és ellenérvek, ha nem is összecsapnak, „helyzetbe hoznak” egy adott problémát, így a néző maga is érveket sorakoztat fel valami vagy valaki mellett vagy ellen, és – talán - jó eséllyel kerülheti el azokat a társadalmi vagy társas csapdákat, amelyekben a jelen film szereplői vergődnek. Mert a valóságot én magam is ismerem, de az igazságot keresem, azt szeretném tudni.

Ebben lehet feladata egy dokumentumfilmnek, hogy közelebb vigyen a lehetséges válaszokhoz. Ehhez viszont hangsúlyokat kellett volna elhelyezni ezekben az élettörténetekben, központozni azokat, hogy az elgondolkodás, a felismerés irányába vigyen minket a film, ha már szereplői élete egy helyben toporog is, de mi érezzük, hogy amit látunk, annak van eleje, közepe és vége. Mert így a rendező megspórolta rajtunk a katarzist, amiért kár.

7/10 pont

Maradandó sérülések - magyar dokumentumfilm, 52 perc, 2011
Bemutató: DUNA Televízió; 2011. április, 14; 22:45
Rendező: Nemes István
Szereplők: Bucsi Ágnes, Mészáros Blanka, Sivák Tamás, Takács Attila

Még nem értékelted

De miért gondolja, hogy van

De miért gondolja, hogy van eleje, közepe és vége? Pont az a borzasztó az egészben,hogy nincs folyamat, vagy válasz, nincs megoldás, katarzis meg aztán végképp semmi. Bajban vagyunk, igen, most még csak mi, de bármikor, bárki más is lehet ebben a bajban, de ami nincs, az a megoldás, és a katarzis.Pont az benne a legfélelmetesebb, hogy ez egy állapot, egy lassan-lassan NORMÁL állapot, amiből nincs kiút, és nincs katarzis, és semmi tragikus sincs benne, csak simán EZ VAN.És ez a legszörnyűbb. Legalábbis én így látom: Mészáros Blanka.

Tudom, hogy a szereplők

Tudom, hogy a szereplők helyzete nehéz, és a bizonytalanság teszi azt még kínzóbbá. Mindannyian egy folyamatban élünk. Kritikai megjegyzésem a filmre, mint az ebből az életfolyamatból kiragadott szerkezeti egészre vonatkozik. Őszintén, tiszat szívemből drukkolok a szereplőknek. Mindannyiunknak.

Ok, csak egy utolsó gondolat:

Ok, csak egy utolsó gondolat: ez itt nem a föld, vagy a világegyetem "baja", csak (?) ezé a szép kis országé.Nem kell úgy tenni, mintha a gravitáció megszüntetéséről lenne szó. Semmi más, csak egy kis szociális háló, ami hiányzik, és higgye el (vagy talán tudja is) más országokban azért van ám erre megoldás...Válság ide, vagy oda, valahogy csak-csak nincsen ez a kínzó bizonytalanság! Valaki elárulhatná, hogy hogyan csinálják...

Szerintem

Szerintem ez nem csak ennek az országnak a problémája, hiszen a szomszédos országokban is hasonló problémák vannak, de van olyan ország, ahol még rosszabb a helyzet, mint nálunk. Én abból a szempontból örülök annak, hogy az egészségügy még jóformán mindenkinek elérhető. Ha már arra sincs egy országnak pénze, akkor van igazán miért sírni. Az én gyerekemen 1,7 millió ft-ért hajtottak végre életmentő műtétet. Ha ezt nekem kell kifizetni, nem tudom honnan teremtem elő olyan gyorsan a pénzt, hogy egyik nap bevittük, másnap már műtötték, szóval 1 nap alatt. Én úgy gondolom, hogy a társadalomnak, a gazdasági helyzetnek mindig lesznek áldozatai, és ez ellen úgy lehet tenni, hogy a többi ember segítségét kérjük. Nem az államét, mert ott a mentalitás sűrűn változik. Illetve túl nagy ahhoz, hogy személyes problémákat kezeljen. Én hiszek abban, hogy vannak olyan emberek ma még, akik tudnak segíteni a rászorulókon, és akarnak is. Én a film végéről hiányoltam ennek a lehetőségét.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

plakát

Idén is különleges filmkínálattal várja a nézőket az Európai Art Mozi Nap.

címlap

Motiváló futósztorik a magazin őszi számában.

logó

Összművészeti szürreális utazás, póthaj stikli, sorsok és szerelmek – néhány hívószó a Mozsár Műhely 2017/2018-as évadának előadásaiból.