2017. október 18. - szerda

Hirtelen

Kinyomtatom...

Hirtelen, valami megmagyarázhatatlan előtörténés után, amiről nem tudnék semmit sem mesélni, mert kiesett teljesen, azon kapom magam, hogy gondolkodom. De mit tehettem vajon előtte, mielőtt gondolkodni kezdtem, hiszen erős alapokkal rendelkezem, valahonnan hozott tudásismerettel, és szerzett tapasztalatokkal, tehát kellett, hogy legyen valami eszmélésem előtt is.

Hiába keresek, kutatok a legeldugottabb zugok legmélyére is belesve, nem találok semmit. Emlékképek nélkül nem tudok semmit se magamról. Elég lenne egy régi nyaralás emléke, egy aprócska baleset riadalma, örömök s bánatok sorozata, szóval akármi, ami velem történt, nem kell, hogy kellemes legyen, akár még meg is gyűlölhetem magam miatta, az most nem számít, csak találjak valamit. De semmi. Értitek? Semmi!
De kinek is beszélek én? Nincs itt senki, talán csak én, de magamat se találom, ebben a fene nagy ürességben. Azon morfondírozom, hogy tulajdonképpen, létezem-e? Milyen banálisnak tűnhet ez a probléma, amit máskor oly természetesnek tartanék, de most jelentőséget kapott. Fura azon tűnődni mit is jelenthet a semmi, hogyan lehet azt fölfogni? Főleg, hogy most ebben létezem, persze ha egyáltalán létezem. Mégsem tudom pontosan definiálni, pedig benne lebegek. Nem szószerinti lebegés ez, de nem tudok jobb szót rá, hiszen sehol sem vagyok, és ez is mint a lebegés bizonytalan és kétséges.
Bizonytalan kimenetelű kis filozofálgatásokkal szórakoztatom magam. Vicces lenne, ha megfejteném őket. A végtelent kapnám a megfejtési időnek. Idővel (milyen jelentéktelennek tűnik most ez a szó) kirukkolnék valami válasszal, csak épp nem lenne kinek, és én csak még jobban egyedül maradnék az oly sokaknak fontos válaszokkal, hiszen égetne a vágy, hogy megosszam őket valakivel. Korszakalkotóak és nem fog róluk tudomást szerezni senki sem. Erre vártatok évezredek óta és mégis lemaradtok róla, csak én fogom hordozni akármeddig, mindenkinek szóló tudásanyagomat. De ahogy az idő telik el fog veszni saját nagyságomba vetett hitem, mert nem fogok emlékezni arra se, hogy voltak egyáltalán, kiknek fontos lehetett akár bármi is? És egyáltalán mik azok a kérdések vagy voltak-e egyáltalán? Ha nem tette fel őket nekem senki, nem bizonyítja létjogosultságokat semmi, és engem sem érintenek, a legcsekélyebb mértékben sem. Valami értelmetlen maszlagot ismételgetek magamban egyfolytában, hogy el ne felejtsem, holmi élet értelméről. Amikor nincs is élet, mint ahogy én sem létezem. Nincsen rá semmi bizonyítékom, és ha lenne is nincsen sehol semmi, ahová be lehetne őket nyújtani. Akkor meg minek mindez, az lesz a legjobb, ha elfelejtem őket, mint minden mást is.
Véges az emlékezetem csak az idő nem az, amit rámszabtak. Így sosem tudom, hogy a gondolatok, amikre gondolok, frissek-e egyáltalán, vagy már ki tudja, hányadszor ismételem őket, jövök rám, vagy elvetem, megtagadom őket újra meg újra. Nem tudok róla, hogy akár egy érzékszervem is működne, mégis reménykedem, én vagyok az.
Vajon szükséges-e egy test is hozzám; mivel ilyesmit nem tudok felmutatni. Honnan tudnék szerezni? Megpróbálok a fantáziámmal kreálni egyet, magassággal, arckarakterrel, hajszínnel, testalkattal és minden ehhez tartozó kis finomsággal. Részletesen kigondolok magamnak egy saját fizikális megjelenési formát. Aprólékos tervezés és kidolgozás után, memorizálással rögzítem magamban. Nem csupán egy mozdulatlan képet, hanem egy mozgó cselekvő lényt. És attól fogva mindig belenézhetek a láthatatlan és nem létező tükörbe, mindig látni fogok valakit: magamat.
Próbálok ezután társaságot kreálni magamnak, barátokkal, szerelmekkel. Ez is készen van. Rövid ideig szórakoztató, de telik az idő és már feszélyez állandó társaságuk. Nem akarok egyedül maradni, nem az zavar, hogy velem vannak. Hanem a tulajdonságaik, vagy inkább, azoknak a hiánya. A változás gyönyörködtet, de ők ezt nem tudják, üres a hangjuk a mondanivalójuk. Mindig ugyanolyan mindegyik, kiszámítható és unalmas. Mivel mindegyiket én személyesítem meg és adok a szájukba mondatokat, a kezdeti lelkesedés után borzasztóan idegesítenek. Semmi olyannal nem tudnak kirukkolni, amit én már ne tudnék előre. Úgy látszik véges a fantáziám, csak magamat szidhatom. Nem tudok irántuk semmilyen szimpátiát érezni. Egy idő után már menekülök előlük. Így még rosszabb minden, pedig ők, mind én vagyok. Felosztottam magam részekre, de a darabok összerakásánál nem jön ki egész. Valami ilyesmi lehet a tudathasadás. Nem működik. Rémálom a rémálomban.
Túlzottan beleéltem magam ebbe a fantom társaságba, kiborítanak az örökös egyoldalúsággal. Kell az egyéniség! Az a fűszere az egésznek. És ez itt teljesen ízetlen. Nincsen más választásom, mint elpusztítani kis világomat, szétrobbantani ezt a hamis áltársulatot. Meggyilkolni minden szereplőjét. És megteszem! Egyenként semmisítem meg őket, feloszlatva jellemző tulajdonságaikat és külalakjukat eltüntetve, látva amint szétporlanak, és nem marad semmilyen nyom utánuk. Majdnem belehasad a képzeletbeli szívem, annyit foglalkoztam velük. Fáj, hogy ezt kell tennem, mintha kihasítottak volna belőlem valamit. A saját szüleményeim, az én teremtményeim voltak. Istent játszottam, világot teremtettem, benépesítettem azt, és belebuktam. Talán kezükbe adhattam volna a bűnt, és megvárhattam volna, amíg magukat elpusztítják. Vajon isten is csak akkor pusztítaná el a világot, ha az ellene fordulna, vagy elég lenne, ha untatná az örökös körforgások és ismétlődések halmaza. Amikor az unalom már annyira mardosná, hogy inkább eltüntetné az utolsó írmagját is. Aztán elkezdhetne valami mást, ami többel kecsegtet. Hiszen a végtelen kreativitásba, annyi minden belefér.
Szóval megtettem, ismét a semmiben levitálok. Nem maradt semmim, és nem vesz körül senki. És nem is akarom többé az önáltató képeket, és szellemlényeket. Nincsen nyugodalmam, eljátszottam egy nagyon hosszú játékot magammal, és csak fájdalmat okozott az egész csúf vége. Nem maradt semmiféle ötletem. Elmém maradékával próbálom kitapintani a határokat, meddig mehetek el. Borzasztó, hogy nincsen semmiféle fizikai korlátom, ami legalább gátolna valamiben. Bármit megtehetek, amit csak akarok, de nincs is olyan, aki korlátozna, így lázadásom szánalmas vergődés csupán, céltalan forradalom. A totális őrületbe vetem magam, de néha ez sem tűnik egészen őszintének, hiszen tudom, hogy egyszer úgyis vége lesz ennek is. Dührohamaimnak semmi nem szab határt, akármeddig üvölthetek, tombolhatok némán, szaggathatom a semmit, belekarcolva a láthatatlanba nyomaimat. Vagy tegyük, fel elhallgatok teljesen, csak hallgatok magamban, de ez sem ilyen egyszerű, nem bírom a csendet pedig másom nincsen itten.
Várok valamire, akár a legkisebb neszre is, ami a megváltásomat hozná. Annyira unom már a saját belső hangomat, mely hangszállak nélkül kísért folyamatosan. Nem is alszom! Vagy lehet, hogy igen de akkor álmaimban folytatom véget nem érő monológjaimat. Csak őrlöm, ontom, köpködöm a szavakat. Ha le tudnám képezni őket, egy nagy egyre inkább dagadó folyamként képzelném el, ami sosem apad ki, én táplálom az egész áradatot az örökkévalóságig. Elmosódnak a határok ébrenlét és álmodás között, de nincsen semmi jelentősége. Nem érdekel ilyen apróság, hisz nincsen valóság, akkor nincsen ébrenlét sem, és álom meg végképp nem. Ébredés vagy elalvás engem nem érdekel.
Semmi fejlődést nem tapasztalok, kezdetben új hatásként csupán a lassú megőrülés káosza riogatott, de már az is csupán egy ősrégi ismerős, unalmas frázisokkal teletűzdelve. Szeretek csendben magamba merülve gondolkodni, de ha mindez a végtelenségig tart, csak őrültként fogok vergődni láthatatlan testemmel, nem létező idegeimmel perlekedve, képzeletemben hajamat tépve. Egy filmben, könyvben nagyon egyszerű az idő múlását elintézni egy egyszerű felirattal, valami ilyesmivel például: reggel 6 óra, vagy 2 év múlva. Nekem nincsenek eszközeim, sem semmilyen halvány fogalmam róla.
Úgyhogy képzelhetitek, milyen megrázóan ért az a legelső élmény, ami a hangok világába visszavezetett. Az első hangocska is valóságos hangorkánnal ért fel, annyira elfelejtettem már bármilyen megnyilvánulást, csak a saját gondolataimnak a hangjai visszhangoztak addig mindenfelé.
Valahonnan hangok surrantak felém, jelentésükkel végre értelmet adva a nagy homálynak, ami körülvett. Szakadatlanul próbáltam kitörni belőle, csak hogy legyek, jelenjek meg bármilyen formában is, eddig nem kaptam semmiféle választ a segélykiáltásaimra, pánikba estem, annyira nehéz egyedül a mélységes csendben. Még a jelentésnélküli hangfoszlányokat is örömmel fogadtam. Kezdetben ugyanis nem fogtam fel, hogy a foszlányoknak köze lehet az értelmes közléshez, a hangokból hirtelen összeállhat valami, nagyon furcsa még szokni kell, annyira idegen. De bíztató, érzem, hogy valamit adni fog nekem, nagyon igyekszem, koncentrálok, hogy valami rendszert alkossak belőlük.
Titokzatosnak tűnik az egész, egész jó kis szórakozás, hiszen időm van annyi, hogy szinte bárkinek adhatnék. Jó kis üzlet lenne, adok neked időt, tovább élhetsz. Lenne rá kereslet. De te mit tudsz adni, amit én használni tudok? Csak egy kis létezési formát kérnék, esedezve könyörögnék érte. Csak egy gyarló testet. A végtelen idő helyett.
Bár ha a megfejtés már meglesz, lehet, hogy attól fogva már nem is lesz annyi időm. Hiszen minden ember tudja, hogy egyszer meg kell halnia. Én eddig csak lebegtem, nem voltam semmihez kötve, nem kapcsolódtam semmilyen módon élethez-halálhoz. Lehet, hogy most eljön a pillanat, amikor ismét benne leszek a rendszerben, megkapom a saját kis taposómalmomat, melyet az életem idejével bérlek, és a halállal megtörténik a végelszámolás. Onnantól én is tudni fogom, tartozom valakinek, és remélhetőleg valakihez.
Egy kicsit megtorpantam a nagy lelkesedésben, az előbbi gondolatsor egy picit megakasztott benne. Hiszen, ha jól végiggondolom a végtelen időm, felcserélődik a végesre. Mérlegelek: egyik oldalon a végtelen idő, viszont ott van az őrület, a kétségbeesés, az unalom, a félelem, a bizonytalanság, a magány, és a véget nem érés terhelő tudata. A másik oldalon ott van a véges idő és a lehetőség a változásra, az újra, bármi érdekesre, persze a változás nemcsak jó lehet, hozhat tragédiát is, mégis történés, valaminek a kezdete vagy a vége.
Végül is mindegy csak legyen vége a tespedésnek. Bele kell törődnöm, hogy nem leszek halhatatlan, de azt hiszem ez nem lesz olyan nehéz az ismert előzmények tudatában. Még elgondolni is hihetetlen, de örülni fogok az elmúlásnak? Elhatároztam, hogy várni fogok az ismeretlenre, bármit is hoz.
Lehet, hogy ez lesz a születésem. Milyen furcsa lenne, ha minden születést hasonló körülmények előznének meg, és mindenki kitörő lelkesedéssel várná már a megváltást, a megszületést és persze ezzel együtt a halált is. Én is így döntöttem és örömmel tölt el. Jöhet! Én kész vagyok! Gyere és szakíts ki fásult birodalmamból, melyben semmi sincs csak az én hangom! Adj nekem életet, testet, korlátokat, verj bele a létezés bilincsébe, szabd meg az időmet, engedd, hogy mozogjak, hozd el nekem a látás örömét és tegyél elém látnivalót, fakaszd ki belőlem az érzések árját, adj érzékszerveket, tegyél meg bárminek, és én elfogadom tőled bárki is vagy! Olyan értelmet akarok, ami létezik és véget ér! És ölj meg a végén, ha akarsz, de addig engedd, hogy a magam útját járjam! Saját örömmel és saját szenvedéssel. Adj nekem egy utat, amit nekem kell végigjárnom!
De térjünk vissza a lényegre, a pillanatnyilag legfontosabbra, az egyedüli újdonságra, és jelentőséggel bíró dologra, a térben elhelyezhető hangokra, amik nem az enyémek. Mi lehet ez? És akkor beugrik valami, lehetséges, hogy ez ... Hihetetlen, megdöbbentő a felismerés, hogy ezek esetleg szavak lesznek, emberi beszéddé áll össze, egyre lelkesebb leszek, ez hihetetlen. Áááááá! Szép lassan körvonalazódni látszik valami, összeraktam a darabokat és igen, igen örömujjongás, belső ováció, mámor és hurrá, most már biztosan tudom, hogy beszéd az.
Mégis tartozom valahová, létezik hozzám hasonló! Valaki beszél hozzám, homályosan fogom csak fel a szavakat, finom kis hang, csak egy nőé lehet. Igen egy finom női hang az. Mennyire régen nem volt ilyenhez szerencsém, igen pontosan ezt akartam mondani: szerencsém. Mennyivel más lenne mindez, ha egy erőteljes férfihang tenné ugyanezt, rámkiáltana, átkozna, kérdőrevonna, kinevetne, gúnyolódna, megalázna, fenyegetne, vagy éppen csak túl kellemetlen lenne a hangjának tónusa az őrületig ismétlődő sajátoméhoz képest. Szerencse hogy olyan szolid, lágy, szinte simogató. Érzem, nem akar bántani, ugyanakkor nem is csupán anyai, nem csupán óvni próbál, aggódik értem, a hanglejtéséből többet érzek ki.
De hát hogyan érezhet bárki, bármit is irántam, ha eddig még nem is léteztem soha, nem hagytam nyomot sehol? Találgathatnám ki Ő, de nincs viszonyítási alapom, nem tudom ki teremtett és ki formált olyanná, amilyet a hang sugall a fejemben. Mégis csak az visszhangzik a gondolataimban, hogy ismerős valahonnan, kellet, már hogy megérintsen. Ismerős. A lényeg az, kellemesen simogat, és én végre örülök valaminek a nagy zsibbadtságban.
Többnek érzem magam tőle, mint ami voltam eddig. A magányban van-e önérzet, büszkeség? Kielégít-e a gondolata, ha senki sem tudja meg soha, milyen vagyok. A válaszom egyértelműen: nem. Igenis másoktól leszünk többek, hiszen társas lények vagyunk. Egy darabig ellehetünk magunkban, de csak más tud hozzánkrakni valamit, amitől fejlődünk, változunk. Lehet az akár egy mondat, gondolat, mosoly, lehet mindez szép és csúf vagy csupán közömbös. A legnagyobb egoistának is, aki meg van győződve önnön egyedüli tökéletességéről, és a világ közepén betöltött szerepéről, akinek csak önmaga a fontos, még neki is szüksége van másra, hogy önmagával éreztesse a többi emberhez képesti fenségességét. Kell a másik, hogy beszélj, vagy csupán hallgass mással együtt. Nem magadban, mint tettem én eddig. Közösen átélni örömet, bánatot: gyönyörű!
Engem dicsér ez a hang, jelentés nélkül is, dicséri a füleimet, hogy még képesek a hallásra, dolgoztatja az agyamat, kecsegtet valamivel. A nemtudomén mikortóli gondolkodáshalmaznak és a nagy rejtélyek megoldásának ellenére is, ez a legjobb dolog, ami valaha is történt velem!
Ismerős és nemcsak a hang, hanem a szituáció is, derengeni kezd. A hangok szavakká állnak össze, a szavak mondatokká, a mondatok értelemmé. Mindez milyen egyszerűnek és hétköznapinak tűnik. Engem mégis megrendít! Valami elkezdődött. Én már azt sem tudtam várok-e egyáltalán valamire,és most kiderült igenis vártam!
Nem túl sokra, nem kell, hogy jelentős legyen, nem kell, hogy megrengesse a világot, lehet egészen egyszerű és kellemes. Valami ilyesmi:
Kelj fel kicsim, különben elkésel a munkából!
Ennyi elég.

Még nem értékelted