2017. október 22. - vasárnap

Vonalak

Kinyomtatom...

Elégedett vagy? Így tervezted, vagy inkább csak beletörődtél? Sodródtál, vagy legalább döntöttél néha? Így, vagy úgy! Érzed! Néha talán tényleg érzed, hogy bábuk vagyunk. Állítólag minden meg van írva a tenyerünkben. Vonalak, apró kis vágások a húsban futva, valamilyen meghatározott menetben. És ez a menet, eme kis húsvájatok szövevénye lenne az életünk? Megannyi év belesűrítve, ebbe a térképbe. A mi térképünk lenne? Útmutató ahhoz, amin úgysem tudsz változtatni?

Hihetetlen feltételezés, hogy megannyi kölcsönhatás, döntés és következmény, amik húzzák-vonják egymást maguk után, a véletlen kisded játékairól nem is beszélve, oda lenne vésve. Van, aki hisz benne. Én nem így tettem, de most, hogy számot vetek az elmúlt éveimről az operáció óta, valami, ami eddig tagadott bennem, átbillenni készül a másik oldalra.

Az elején bátortalan kísérletezésnek indult, azóta kötelezővé tették a végeredményt. Immáron 42 éve viselem a következményeit. Aztán, amikor kihal egy pár generáció, már természetes lesz, és emiatt elveszik valami véglegesen. A szabad akarat! Az izgalom az életből! Hogy miről is van szó, a tenyérvonalak, és ezáltal az életünk manipulációjáról. Tudom, hogy teljesen abszurdnak tűnik elsőre, de ha lenézek a tenyeremre, és visszaemlékezek, hogy régen más formájú vonalak barázdálták, akkor kénytelen vagyok elhinni mindezt. Éppen a díszes elegáns autót várom, hogy elvigyen. Hatvan éves voltam tegnap. Már aznap jönniük kellett volna. Ez az első szabad napom, és bármikor itt lehetnek. Csak azért írhatom mindezt, mert késnek. Fura! Nem szoktak késni.

Az első kísérleti alanyok egyike vagyok, azóta gyakorlat, úgynevezett rutinműtét lett belőle. Rutinműtét lett az életek alakítgatásából, irányításából. Direkt olyan embereket kerestek, akik nem hittek az e fajta hókusz-pókuszban. Hát én pont ilyen voltam. Megfeleltem nekik. Ha én nem mentem volna bele, lett volna más. Hiszen annyian szeretnénk a világot racionálisnak, szabályokkal, magyarázatokkal leírhatónak látni. Kapaszkodunk a fizikai törvényekbe, és háttérbe szorítjuk a megmagyarázhatatlant, vagy egyszerűen csak elsiklunk mellette, anélkül, hogy megéreznénk, és igazán élveznénk a ritmusát.

Amikor elmentem hozzájuk, azt hittem, majd én leleplezem őket, én majd bebizonyítom, mekkora svindlerek. Megdől egy újabb humbug. Aztán utólagosan rájöttem, hogy ők is ugyanazon az oldalon álltak, mint én akkor. Ha tudtam volna, már akkor, hogy az életet pont az teszi izgalmassá és édessé, ami most emiatt szép lassan eltűnik. Ha tudtam volna, hagyom a fenébe a „mindenekfeletti” racionalitást, és nagyobb teret adok az érzéseimnek, a megérzéseimnek. És próbálom, nem folyamatosan elemezni, megfejteni a világot, az életet, inkább élvezni, és elfogadni annak, ami. Egy rejtély, egy végtelen, felfoghatatlan, együtt pulzáló egység. Hogy sose tudjam mi lesz holnap. Vagyis ezt rosszul fogalmaztam. Nem tudtam, hogy mi lesz holnap. De volt, aki tudta.

Aki átvésett, aki a speciális lézer alá fektetett. És a mögötte állók, a hatalom. Akik mindenkit veszélytelenné tesznek, ezáltal. Nem mintha tényleg veszélyesek lettek volna, csak nekik voltak azok. Mindenki élte az életét, minden velejárójával együtt. És nem csak a munka, a minél több pénzt, hasznot hozó termelés járt az eszükben. Ezen, sürgősen változtatni kellett! Már így is nagy vagyon, hatalom birtokosa volt az a pár ember, de ha ezt még növelni is lehet. És itt jött a képbe a sikeres kísérlet.

Nem az a lényeg, hogy tudod e mi lesz holnap, hanem az a tudat, hogy nem a saját életedet éled. Hogy tudod, lehetne ezerszer jobb, változatosabb, megrengetőbb. Hogy néha igazán várhatnád a jövőt. Mert bármikor rádtalálhatna, valami újabb színárnyalatot hozva a palettádba, amire nem is számítottál. Ma már nem mondják meg az embereknek az életútjukat, hidd azt, hogy te éled az életed. De mivel akkor még csak kezdeti stádiumban volt a kezdeményezés, nekem elmondták, hogy mi fog történni velem. Hiszen tudniuk kellett működik-e.

Volt egy kiszámítható életem, és most van egy kiszámítható életem. Vagyis máig ez így volt. Ha ez magától alakul így, talán elégedett lennék. Egy unalmas fószer, akit vitt az ár. Éli a jól kiszámított életét, teszi a dolgát, és nagyjából elvan vele. És most egy unalmas fószer vagyok. Éltem a jól kiszámított életem, tettem a dolgom, de csak, amit belémprogramoztak, és nem vagyok elégedett vele! Az a fő különbség, hogy már tudom, máshogy is lehetett volna. Igaz, hogy csak nagy vonalakban, de tudtam az életem történéseit előre. Nem hittem benne, de aztán szép lassan, úgy történt meg minden, és én nem tudtam kibújni alóla. Vitt magával és nem kérdezett meg engem, hogy így akarom-e. De, csak 60 éves koromig mondtak meg mindent. Addig tudják csak garantálni, utána ismét átveszi az uralmat az élet, és a halál. Azóta szabad vagyok.

De már nem hiszem, hogy akkor most hű de jó lesz. Nincs már sok időm hátra. Hogy semmi ne tudódjon ki, betesznek az „öregek otthonába”, hogy ezt az apró kis malőrt, amit a szabadságom jelent hatvanéves koromtól, kiküszöböljék. Hatvan éves korig garantálni tudják a sorsot, de az öregedéssel és a halállal nem tudnak mit kezdeni. Ezzel meghosszabbították az emberek nagy részének az életét, de eljön a hatvan év, és onnantól nincs garancia. Csak a hanyatlás és a halál. Ha az a sors, ami addig kibírta a programozott életformát, ha az éveid, és a tested számára túl sok volt, akár a hatvanadik születésnapod után meghalhatsz már másnap. Kerek évforduló szokatlan ajándékkal. Bár ha tudod, hogy irányítottak, lehet akár megváltás is. Innentől sejtelmem sincs mi lesz. Akár az első igazán önálló napodon meghalhatsz. Kész vicc!

De túl sok idő nem lehet már hátra. A természet nem szereti, ha beleszólnak a természetes folyásába. Ha valaki szabályozni akarja a tényleg tökéletes rendszert, ha valaki négyzetesíteni akarja a körforgást. Rögtön visszaveszi az irányítást, és megbüntet. Megbüntet, azért, amiről te személyesen nem tehetsz semmit. És vége a nagy eredménynek. Bár ekkor már senkit nem érdekelsz, ha kívül kerülsz a bűvös hatvanon, megszűnsz a számukra létezni. Addigra már maximálisan kihasználat, kifacsartak, már értéktelen, hasznavehetetlen vagy. Visszaadnak igazi teremtődnek, eldobnak. Már megdögölhetsz! Már nem lázadsz, nem is tudod, hogy magad vagy hirtelen. De ha rájönnél, akkor is mit tudnál tenni, annyira gyorsan leépülsz.

De mindezt kiküszöbölvén a hatvanadik születésnapodon eljön érted egy díszes elegáns autó és elszállítanak egy úgynevezett „öregek otthonába”. Ami egyébként egy jól álcázott börtön, a fogvatartás fedőneve: a társadalom gondoskodik az öregekről. Mindenkivel elhitették, hogy az „igazi” élet csak hatvan évig tart, és a végét méltóképp kell várni az „idősek otthonában”.

24 éves voltam, egy ifjú titán, aki talán bármi lehetett volna, bár ebben hatékonyan akadályozta klisékkel, és tudományimádattal átitatott, kiszámítható tudata. De megvolt az esélye, hogy változtam volna, és egyszer mégis leesett volna az élet gyönyörűsége, tartalommal töltöttem volna meg létezésemet. Már sosem fogom megtudni. Elképzelek néha egy embert, aki akár, én is lehettem volna. Ilyenkor mosolyogni támad kedvem, mert érzem, hogy boldog, de aztán lehervad a mosoly az arcomról, mert ez az ember sosem létezett, csak egy álomkép. Csak én vagyok itt öregen, tétován pillanatnyi szabadságomban, és közben elrohant mellettem az életem, anélkül, hogy bármit is tehettem volna érte. Akkor se lenne jó érzés, ha miattam lett volna üres, átlagos az életem, csak én nem tettem ellene semmit. De így, hogy tudom, hogy elvették tőlem a minimális lehetőségét is annak, hogy irányítsam az életem. Ez így borzasztó. Nem tudom, hogy mindenki rájön-e erre automatikusan hatvan év felett. De szép kis vége ez az életednek. Rájössz, hogy szart sem ért az egész. Csak egy rabszolga voltál, tulajdonképpen halott. Az érdekeik miatt feláldoztak.

Hat éves kortól lehet operálni a tenyérvonalakat, ez volt a biológiai limit. Ha rajtuk múlott volna, már születéskor a köldökzsinór elvágása után vittek volna a lézer alá elszakítva az édesanyától, egy pillanatnyi bensőségességet, sem hagyva neki. De ennél a kornál lejjebb nem tudtak, maradt a hat év. Igaz, hogy én már jóval idősebb voltam, de ez akkor, még nem volt akadály. Ma már rögtön lecsapnak rád hat évesen, nehogy megélj még pár évet szabadon. Pont ekkor kerülsz bele az oktatásba, nincsen szükségük a problémákra veled kapcsolatban. Irányítható leszel kisgyermekkorodtól kezdve.

Gőgösen feküdtem az operációs asztalra, egy kaján, felsőbbrendű mosollyal az arcomon, abban a biztos tudatban, hogy majd én megmutatom mekkora képtelenség mindez. A tenyérbevéső készülék valamilyen bonyolult számítógépes rendszerrel volt összekötve, amik a sorsokat generálják. A pontos működését nem tudnám leírni. Nagyjából annyit mondtak el róla, hogy ez a gigantikus gépmonstrumba programozzák a sorsokat. Ezek a sorsok mind egy-egy komplex tenyérképet adnak ki, amit a lézer végül is rávisz a tenyerünkre a régiből nyomot sem hagyva.

Mivel itt még az elején tartottak csak, az én sorsom még viszonylag nyitottabbnak mondható, hiszen csak a történés volt megadva, azt hogy milyen úton, kik által, még nem volt szabályozva. Aztán később, amikor a módszer bevált, és tömegesen alkalmazni kezdték, már egymáshoz lettek szinkronizálva a sorsok. A gép által, megalkottak egy rendkívül bonyolult rendszert, ami az operáltak között osztotta el a sorsokat, azokat keresztül kasul egybefonva. Így egyre nagyobb területét irányíthatták a sorsoknak. Egyre kevesebb lett a véletlen.

Persze kezdetekben voltak kisebb hibák, eltérések az előírthoz képest, de a világon gyorsan elterjedt és minél nagyobb embertömeget véstek át, annál tökéletesebbé vált a sorsok közti kölcsönhatás, összefonódás. Voltak, akik elmenekültek előle, de egyre többet találnak meg közülük, itt most főleg a fiatalokra gondolok, negyven éves kor felett már nem törődnek velük. Persze ez nem jelenti azt, hogy ők teljesen szabadok. Csupán elkülönítetten élik életüket. Ázsiát és Ausztráliát nekik szentelték, oda szállították őket. Tulajdonképpen nekik a legjobb, ha nem lázadoznak, békén hagyják őket. Önellátóak lettek, ezen a két öreg, elmaradott kontinensnek gúnyolt helyen. Őrzik őket, nem juthat ki a szabadság gondolata. Várják, hogy kihaljanak ezek a generációk.

A természetet sem tudják befolyásolni, így inkább kimondták, ne menj a természetbe, mert az nagyon veszélyes, belepusztulhatsz. Inkább kiirtják szép lassan, mint irányíthatatlan tényezőt. Az ember meghódítja a földet címszóval.

Mi lett az emberekből? Abszolút átlagemberek, engedelmes munkaerők. Az eddigi leghatékonyabb termelés, totális eredményesség, mindenki egyenlő. Mindenki egyenlő az egyéniség nélküliségben. Már az orvosokat is átszabták, őnekik az a sorsuk, hogy embereket szabjanak át, akikkel, ezáltal nekik is összefonódott a sorsuk, a katonaság azzá lett átszabva, akik vigyáznak, hogy mindenkit elérjen a műtét, és vigyáznak, hogy ki ne tudódjon. Állítólag az öreg kontinensen kívül már csak egy pár ember van műtét nélkül, kezdetben még többen voltak, de aztán egymás átszabását is belefonták az egymásba gabalyodó szálakba, így egyre kevesebben lettek. Ma ők irányítanak, nem tudom kik ők, de nem is irigylem szánalmas életüket, amiből csak egy maradhat. Nem tudják maradéktalanul élvezni, mert nem tudják, ki kerülhet az útjukba, aki az ő átszabására van átszabva. Csak a rettegés, és a gyanakvás marad számukra. Most mondjam azt, hogy ezt is érdemlik. De kit vigasztal már ez? A rendszer elpusztítja önmagát.

Automatikus robot, biológiai robot lesz mindenki, hiszen, ha az utolsó szabad akaratú ember is meghal, már minden automatikusan megy tovább a láncolatban, születsz, átszabnak, élsz, jön a kocsi érted, születsz, átszabnak, élsz, jön a kocsi érted, és így tovább, mondhatnánk a végtelenségig, de ez biztos, hogy nem lesz így sokáig. Mivel mindenki dolgozik, virágzik az ipar, szennyeződik a föld, pusztul a föld. És senki nem fog olyan embert szabni, akinek eszébe jutna: Hé ez így nem jó, álljunk meg, változtassunk! Mentsük meg a Földet, hisz ha ő már nem lesz, mi sem leszünk!

Most mondják be a tévében éppen, hogy a környéken kidőlt egy pár fa a viharban, egy napig lehetetlenné téve a közlekedést. A bizonyos tényező közbejött, amit nem irányíthatnak. Már látom, ahogy szép lassan kivágják az összes fát a városokban. Minek, hiszen csak akadályoznak minket, aztán már csak azok az átszabott emberek lesznek, akik undorral néznek a fákra, és gondolkodás nélkül irtják az erdőket, és egyre csak terjeszkednek. Kell a hely az embernek, az iparnak. Félre a természettel! Használjuk ki teljesen, nem baj, ha kipusztul miatta!

Szóval ezért késnek. A bemondó mosolyogva közli, hogy az akadályokat mostanra sikerült megszüntetni, zavartalan a közlekedés. Hú, de jó hír! Mindjárt itt lesznek. Hallom, ahogy egy ajtó fékez a ház előtt. Ajtók csapódnak és léptek. Léptek csattognak a lépcsőn felfele. Egészen közel elhalnak egy pillanatra. A csengőmet hallom felharsanni hirtelen. Lassan elindulok ajtót nyitni, túl öreg vagyok már harcolni, vagy menekülni. De szabad vagyok!! Ma már igen!

Még nem értékelted