2017. október 19. - csütörtök

Csupaszon

Kinyomtatom...

Egy pocsolyákkal fedett végtelen úttesten rohanok valami felé. Beterít az esőszőnyeg. Ja és meztelen vagyok. Csodálkozva veszem észre, hogy egyetlenegy szőrszál sem fedi testemet. Elfut a pillanatnyi sajnálkozás a testemet elfedő szőrréteg miatt, már egészen megszoktam. De a nagy rohanásban, nincs időm ilyesmin gondolkozni, szanaszét fröccsennek a tócsák botladozó lábam nyomán.

Az eső már szinte átjárja testemet, akadálytalanul csurog lefelé, testemet ridegen simogatva az anyaföld irányába. Szégyenkeznem kéne meztelenségem miatt, de semmi ilyesmit nem érzek. Csupán némi elégtételt, hogy én még ezt is megtehetem. Egyébként egy árva lelket sem látok az utcákon, és mint már mondtam, egyébként sincs időm ilyesmire, rohanok valahová. Valamit keresek a nagy sietségben, teljesen ki is ment a fejemből, hogy mit is. Elég nehéz az embernek a csúszós talajon a végkimerültségtől hajszolva gondolkodnia. Koncentrálok a talpon maradásra, és próbálok nem gondolni fájó tagjaimra és a betontól felsebesedett sármarta talpamra.

Csak a cél lebeg a szemem előtt, csak ez hajt tovább a tempót egyre fokozva. A gondolkodástól elszakadt agyamnak ez az egyetlen meghatározott parancsa: Rohanj! De mi is az, amiért mindezt teszem? Erőltetem az agyamat, próbálok ismét kapcsolatot teremteni vele, de oly nehéz az néha. Halvány kis lángként derengeni kezd valami, amivel még nem tudok mit kezdeni, annyira félelmetesnek tűnik. De ezt is ki kell mondani, így rászánom magam és üvöltök az esőbe, de az eső korbácsolása elnyomja hangomat. Így csupán egy szánalmas nyöszörgésként tudtam azonosítani saját hangomat az esőfüggöny mögül. A halk esőáztatta nyavajgásom, valahogy így hangzott: Adjatok borotvát! Borotva kell!! Bármilyen furcsán is hat, rá kell döbbennem, borotvapengét keresek.

Próbálom ezt a közlést a helyére tenni, értelmezni, és mint minden normális embernek a borotválkozás, mint higiéniai eszköz jut eszembe. Ez még így rendben is volna, bár a kimerültség végső pillanataiban furán hat az esztétikum ilyesfajta rendbetétele. És itt jön be a rémisztő tény. De hiszen csupasz vagyok. Akkor miért? Mi a szarért kell nekem borotva, hiszen nincsen rá szükségem. Csak nem? De nem tudok másra gondolni ezzel kapcsolatban. Aztán, mintha valaki tálcán kínálná nekem udvarias körítéssel, félreérthetetlenül bizonyosságot nyerek a tárgy funkciójával kapcsolatban. A sejtelem szintjén beterít egy sötét árny, rámveti nyomasztó sugallatát. Értelmet nyer csupaszságom, hiába is próbálnám rendeltetésszerűen használni a pengét, nincsen rá esélyem. Rákényszerítettek az egyetlen nyers valóság elfogadására. Ezért ez a hajsza, hogy kilépjek ebből a forgatagból. Nem értem miért? Hiszen én szeretek élni!

Mégis elhatároztam a saját tudtom nélkül. És most ezt az eszeveszett kajtatást parancsoltam magamnak. És nem tudok ellent mondani magamnak. Olyan erősen magambaszugeráltam ezt az őrültséget, hogy teljesen komolyan is veszem. Benne vagyok teljes valómmal egy lehetetlennek tűnő képtelenségben, érzem a testemen csurgó vaskos esőcseppek súlyát, és a fáradtság kegyetlenül belemar egyre inkább kimerülő testembe, tehát ennek az egésznek valóságosnak kell lennie. Valami egyre erősebben húz bele a gondolatba, mint az örvény alján kerengő bennrekedt tehetetlen testeket. És csak keresek-kutatok mindenfelé egy átkozott borotvapenge után. Már nem tudom eldönteni, hogy én futok-e egyáltalán vagy az út siklik el mellettem felfokozott iramban, s én egyhelyben rohanok.

Olyan egyforma minden ház, semmi szín csak a szürke üres betonfalak mindenütt és ez a sehova sem tartó útfolyam. Az eső meg csak szakad rideg érzelemmentes környezetemet erősítve. Talán ez is közrejátszik, hogy ilyen könnyen elfogadom a tényt, hogy valami megnevezhetetlent kell tennem. És én mindent meg is teszek érte, ragaszkodom a pengés megoldáshoz. Talán abban reménykedem, hogy ebben a nagy sivárságban nem fogok semmit sem találni. Egy ilyen környezetben lehetetlennek tűnik a keresés. Üres minden csupasz falak repedések nélkül. Megkönnyebbülve lassítok, zilált tempómon. Talán meg is állhatok hamarosan, úgy veszem észre, mintha az eső is kezdene elállni. Már majdnem csak szemerkél, és én egyre inkább megkönnyebbülök tőle. Lassan talán meg is nyugodnék, amikor hirtelen elkezd zuhogni tömören, látóhatáromat veszélyeztetve, ki sem látok mögüle. Túl gyanús volt ez a pillanatnyi enyhülés.

És én tudom, hogy ez valamit jelent. Történt valami és biztos, hogy számomra egyáltalán nem kedvező. Ismeretlen félelem kerít hatalmába, reszkető tagokkal próbálok ismét fokozni, hozzászokni ismét a könyörtelen hajszához, de csak futásnak alig nevezhető vánszorgásra telik csak, megfogyatkozott erőmből.

Egyszer csak hirtelen a semmiből előtűnve, észreveszek valamit az út végén. Először csak egy homályos fényfolt, de a távolság csökkenése egyre inkább teret ad a körvonalazódásnak. Homályos foltokból formákká kezd alakulni az addig anyagtalan massza. Egyre közelebb érve érzékelésem értelmezni kezdi az előttem levőt. Valamilyen gyárforma lehet az. Szóval ez az, ami ennek az eddig végtelennek tűnő, kérlelhetetlenül egyenes útnak a végén van. Ennyi? Ezért rohanok? Megoldást várok, és ennyit kapok. Végre valahára elérem a gyárat, és megtörténik az, amire régóta vágytam. Szűkölve áhított pihenésem lehetősége. Megállok! És mit tesz a sors, ahogy lecövekelek, persze, hogy az eső is eláll. Ez több mint ijesztő. Pont abban a minutumban! De miért is lepődök még meg? Baromira nem tetszik nekem ez az egész!

Még a pillanat sokkjának hatása alatt szemügyre veszem az elém táruló látványt. Tipikusan egy olyan gyárat látok magam előtt, mint ahogyan a nagykönyvben egy gyárat lefestenének. Felette sötétszürke, már-már a feketéhez közelítő viharfelhők díszítik az eget. Milyen jól nézne ez ki egy lemezborítóként gondolom magamban. Ez azért annyira nem üt el az eddigi hangulattól, de ahogy egy kicsit balra fordítom a fejemet, egy apró szivárványt pillantok meg, megannyi színben tündökölve a szürke tónusok között. Ez annyira ironikus, szinte már giccses! Vagy némi minimális reményt jelent? Fel azért nem vidított az előzmények után, az szent.

A bejárat előtt álltam meg, és most hiába feküdnék le inkább a latyakos, iszamós betonra, és hajtanám le fejemet napokig tartó álomtalan alvásra, érzem, hogy be kell mennem. Az eső ostorozó hangkavalkádja után, szinte ijesztő ez a nagy csend, ami a hatalmas előcsarnokban fogad, de azért be kell vallani, jólesik. És végre száraz körülöttem minden. Egy nyári napsütéses délután, mennyire nem érezném ennek a szárazságnak, a most beköszöntött varázsát.

Balról egy portásfülkét pillantok meg, és meglepetésemre egy ember lép ki belőle. Szinte már el is szoktam az emberi jelenléttől, a magamét is beleértve. Az ember a végkimerülés határán, már nem sok mindennel foglalkozik, csak a vággyal, beéri kevéssel is, egészen minimálisan kevéssel, egy kis pihenéssel. Csak záródhassanak le a szemek, és zuhanjunk bele a fekete álommal teli vagy álomtalan térbe. Szinte fel se akarnánk ébredni többet. Rábízzuk magunkat az ösztönökre, nem kell semmilyen tudatosság, nem kell a cselekvés, és főleg nem bármiféle ébresztő.

Az a valaki, akit az imént pillantottam meg felém tart. Egyenruhában van, lassan, kimért léptekkel közeledik felém, már a lépéseiből is valami fensőbbséges lenézést érzek ki. Lehet, hogy a meztelenségemnek szól mindez, amit már szinte el is felejtettem, bár most egyre inkább feszélyezni kezd. De nem, a lenézés nem csupaszságomnak szól, hanem inkább nekem. Az arcán is egy kaján vigyor ül, ami észrevehetően, egyre csak szélesül, már-már torz formát kezd ölteni.

Kezd idegesíteni ez a figura, mi a franc ennyire nevetséges? Ez a mosolynak alig nevezhető valami a szája vonalának mentén nem barátságos, inkább ellenséges, megvető és iszonyatosan taszító. Engem kezd elönteni a düh, és legszívesebben eltörölném a föld színéről ezt a férget! Tűrhetetlenné válik a helyzet és annyira viszolyogtató, hogy már szinte visszamennék az esőre inkább. Vagy ordítani kezdenék gátlástalan trágárságokat hozzávágva, hogy hagyja már abba ezt a rohadt vigyorgást.

És pont akkor, amikor már alig bírok magammal ez az állat elkezd valamilyen fülsértő, artikulálatlan hangot kiadni magából, amiről csak később derül ki számomra, hogy ez egy „nevetés” akar lenni. Egyre hangosabban és elmebetegebb tónusokban tör elő belőle ez az őrületszinfónia. Hörgésekkel ízesített mély öblös gurgulázó torokhangokból vált át egy idegtépő szint után, már a sikoly határát súroló éles, sivító visításba. A tehetetlen dühtől már a világ is forogni kezd velem. Hagyja már abba! Ilyen nem létezhet, ennyire nem lehet egy ember kifordulva, emberi mivoltából. Elég legyen! Csendet akarok, hosszú és mély, tartós csendet akarok! Elééééég!

Én csak egyre üvöltök, és észre sem veszem, azt a pillanatot, amikor egyik pillanatról a másikra hirtelen abbahagyja. Teljesen csendben marad, már csak én üvöltök a józan ítélőképességem elvesztésének hajszálvékony határán. Amikor észreveszem magam, még én szégyellem el magam. Nem tudok mit kezdeni a hirtelen beállt csenddel. Riasztó, hogy az a szégyentelen mosoly is eltűnt az arcáról. Csak mustrálgat, méreget, mint aki tudja, miért is teszi. És én kezdem elhinni neki, hogy tényleg tudja. Legszívesebben megkérdezném tőle, hogy mi is az, amit tud. Azt érezteti velem felettébb meggyőzően, hogy amit tud, az összefügg velem. Hiszek neki, és alig várom, hogy megszólaljon, de nem teszi. Látom rajta, hogy élvezi a bizonytalanságomat. Hatásvadász módon kinyitja a száját, de aztán hirtelen be is csukja. Csalódottságom kiülhetett az arcomra, mert tetszik neki a játék, és még egy párszor megismételi. Majd nagy kegyesen leereszkedik hozzám, és annyit mond csupán:

Mind itt köttök ki.

Mivel látja arcomon az elégedetlenség és értetlenség különös elegyét, tovább folytatja.

Végigélitek szenvedéseitek poklát és értelmetlen kálváriátokat. Külön-külön utakon indultok, csak a célotok azonos. Van köztetek, aki bátornak hiszi magát, de vannak nyüszítve menekülők is, az élet súlya alól. Elárulom neked, hogy abszurd módon, de talán nem véletlenül, mi is ennek a gyárnak a fő profilja. Háát… Borotvapengéket gyárt. – rámnézve gúnyosan kérdezi – De hiszen ezt kerested, nem? Örülj neki megtaláltad! Örvendj és tedd, amit tenned kell! Gyerünk, láss hozzá, bármerre mész megtalálod az eszközt! Nincs időm rád, még sokakat várunk! Na takarodj innen, és láss hozzá!

De én csak állok, mozdulni sem tudva a megdöbbenéstől, hebegve-habogva próbálok kibúvót keresni. Mert ugyebár ez nem parancsra működik, ezt önszántából teszi az ember. És én még önszántamból sem akartam, és azt sem tudom, hogy mit keresek itt. Én szeretek élni! Nekem nincs itt semmi keresnivalóm, én nem értem ezt az egész szituációt. Miért alakul át ez a számomra maximális igazságot jelentő tény, holmi ócska kis mentséggé? Egy ilyen speciális helyen, ez egyserűen szánalmasnak fog tűnni. Rádöbbenek, hogy valószínűleg a legtöbb idekerült ember valószínűleg ugyanígy viselkedik, mint most én. Ezért nem vesz komolyan. Pedig tényleg nem én határoztam, én egyszer csak azon vettem észre magam, hogy sodornak az események magukkal. Hagyja, hogy, magyarázkodjak, mentegetőddzek. Mindebbe, a mentsük, ami még menthető szituációba, egyre mélyebbre süllyedek, de látszik, hogy egy szavamat sem hiszi el. Aztán megunva, vagy talán megszánva, hirtelen félbeszakít.

Csodálkozom rajta, hogy itt vagy. Én most kinyitom azt az ajtót, amin bejöttél. Menj ki rajta nyugodt szívvel. Ne félj! Elállt az eső. Nézd! Süt a nap odakint. Ragyog minden, fürge kis napsugarak festik meg a színeket élettel telítve. Zöldell minden, életszag áramlik feléd. Megannyi szépség vár! Most komolyan ecsetelnem kell neked, hogy mi vár rád ott kint? Hiszen tudom, hogy tudod! Vagy mégis inkább maradni akarsz?

A mondata végén minden megváltozik, még az észlelésem és a tudatom felfogása is. Kinyitom a szememet, és a körvonalak finom élesedéséből rájövök, hogy otthon vagyok. Mosolyogva ébredek, és mosolyom halk nevetésbe megy át. Ezen elcsodálkozom az álmom cseppet sem vidám mivolta miatt, de soha rosszabb kezdetet, és hozzáállást. Gyorsan elkészülök a reggeli teendőimmel, oda sem figyelve, a mindennapi rutinnal felvértezve, és közben az álmom jelentésén morfondírozom. Szórakozottnak tűnhetek kívülről, de belül komoly agymunkával próbálok rájönni a nyitjára. Hiába tudom, hogy most munkába megyek, nem tudok szabadulni hatásától.

Tűnődve megyek át az úttesten, oda sem figyelve a közlekedésre, beletemetkezem a feladványba. Tudomást sem veszek az autókról, még körül sem néztem, csak leléptem az úttestre. Ekkor a jobb fülem meghall valamit a jobb oldalamról, aminek a bal fülem már csak a távozását, a hang halkulását érzékeli. Mindez egy szempillantás alatt játszódott le, de rögtön vissza is hozott a valóságba. Egy autó száguldott el előttem körülbelül 20 centivel. Még felfogni is nehéz, hogy mi van, ha.. Ha kicsit sietek, ha előbb indulok el. Ha… Úristen kis híján meghaltam! Sietve a járdára lépek és megállok kábultan. Majdnem, csak egy lépésen múlott. Ziláltságom közepette körülnézek.

Látom, ahogy körülvesznek a zöldellő fák, egy lengén öltözött gyönyörű lány halad el mellettem, és cseppnyi kacérsággal fűszerezett mosolyt küld felém, igéző szemeivel. Finom illatok terjengenek mindenfelé. A napsütés finoman simogat és felmelegít, energiával tölt fel. A felhők fantasztikus rajzolatokat öltöttek a kéklő égen. Hihetetlen, hogy mennyire szép!! Csak rám vár minden!

És elkezdek nevetni, pont úgy, mint reggel.

Még nem értékelted