2017. október 22. - vasárnap

Pillanat

Kinyomtatom...

Minden egy gyermekkori pofonnál kezdődött, azaz, hogy egészen pontos legyek, a pofon előtti tizedmásodpercekben. Úgy 12 éves lehettem, egy tizenkét éves, éppen kamaszodni készülő - és az emberi fejlődés törvényeit maximálisan betartó – fiúgyermek megannyi bizonytalanságával, lázadásával és dacával átitatva éltem mindennapjaimat.

Akkoriban még nem volt divatban, a megannyi ezzel a problematikával foglalkozó szakkönyv. Így a szülők az önnön vérmérsékletüknek megfelelő módon oldották meg a nehézségeket, amit az e korú gyermekek egyre inkább csak halmoztak. A türelem nevezetű ritka madár, is csak némely napokon volt nagy nehezen fellelhető a munka utáni fáradtság nehéz óráiban. Úgyhogy nem csoda, ha néha a legradikálisabb módszerhez folyamodtak a kamaszkori kihágások, gyors megtorlására. Ez a fentebb említett módszer, szakmai nyelvén a pofon volt, de szokták nyakleves formájában is emlegetni. Bár sosem értettem, mi a fene köze van a levesekhez. Persze az ételekkel kapcsolatos összefüggéseket, nem az elcsattanás utáni égető pillanatokban, kerestem, inkább akkor, amikor a gasztronómiai csemege még a beígérés stádiumánál tartott. Szóval ennyit a pofonokról és a levesekről.
Az egyik ilyen napon a beígért időponthoz képest három órával később érkeztem haza, és igencsak szürkületi időben, és ez önmagában is vészjósló fellegeket vetett addigi önfeledtségemre. Behúzott nyakkal érkeztem a bejárati ajtóhoz, és eltartott egy pár pillanatig, amíg, annyira össze tudtam szedni magam, hogy a tettek mezejére lépjek, és végre lenyomjam a kilincset. Néha az ennyire egyszerű mozdulatokhoz is erőt kell meríteni. Már csak egy reményem maradt, a totális levertségben és ez, apám esetleges jókedve lehetett. De ez a mentsvár is hamar összeomlott, amikor már az előszobában meghallottam a hangját, amely mint egy mennydörgés járta át az üres előszoba minden egyes apró zugát. Vihar készülődött és semmilyen épeszű indok nem volt a tarsolyomban, esernyőként a vihar ellen. Beléptem a konyhába, ahol az első pillanatban mély, fenyegető csend honolt. Vihar előtti feszült csend. Az elemek valahol már tomboltak, itt éppen apám belsőjében, és kitörni készültek….
És aztán kitört és tombolt. Én persze nem értettem semmit. Jó rendben van, késtem, azt is megértem, hogy apámnak nehéz napja volt. De azért annyira nem vészes, tudok már magamra vigyázni. Röviden összefoglalva: üvöltözés: apám, ártatlan tekintet, kifogáskeresés: én, ezen feldühödés még jobban: apám. Végkifejlet: vállvonogatás, nem érdekel, hülyeség az egész, hagyjatok békén: én. Következmény: lendülő apai kéz látványa, csatt, aztán a hatása. Égető érzés.
De menjünk vissza egy pár másodpercet a lendülő kézig, és nézzünk körül az akkori gondolataimban. Szóval ezeknél a gondolatoknál kezdődött a rögeszmém, persze akkor még csak kezdetleges formában. Azóta akarom megállítani az időt. A közeledő tenyér arcomhoz való közeledésénél, és annak nagy lendületének, és csattanási nagyságának rádöbbenésekor, az utolsó pillanatban az arcom és a tenyér találkozása előtt a lehető legőszintébben sikítottam magamban: Álljon meg az idő! Persze nem állt meg. Csatt!
De a fájdalom enyhülése után, és anyám kedves vigasztalása, no meg némi könnycseppmaszatolás után, elgondolkoztatott a dolog. Apám is lenyugodott, annyira sok pofont azért nem osztott, és ez a néhai pofonadás mindig megijesztette. Persze erre csak később jöttem rá, akkoriban még csak értetlen makacssággal bámultam rá dühösen.
Minél többet gondolkoztam rajta, annál jobban lenyűgözött a gondolat: mi lenne, ha megállna az idő? Nem mondom, hogy rögtön folyamatos mániám lett, de néha, amikor előkerült a rejtett, talonban tartott helyéről, mindig megfogott újra meg újra. Az első variáció kiindulása az volt, hogyha az idő megállna, persze az én kivételemmel. A világban minden megállna, és én körülnéznék benne. Csak én mozoghatnék a nagy mozdulatlanságban. Izgalmasan hangzik ugye?
Egy gyereknek alapvető vágya teljesülne ezzel. Bármikor és bárhol azt tehetnék, amit akarok, és senki nem szólna rám. Pofátlanul a szemük, a mozdulatlan tekintetük előtt rosszalkodhatnék. Vándorolhatnék, arra amerre akarnék, hisz időm az lenne bármennyi, nem kéne sietnem sehova, és soha nem tudnék elkésni. Meglesném a gyermekként még oly rejtélyes felnőttek világát, meglesni a tiltott dolgokat. Ételt, italt szerezhetnék, amennyit csak akarok. És nem utolsó sorban, soha nem kéne félnem semmitől, hiszen, ha minden megállt, akkor az is tehetetlen, amitől félnem kellene. A világ összes játékával játszhatnék. Szó szerint, enyém lenne a világ. Persze mindez úgy élt bennem, hogyha az egészből elegem lenne, megunnám, akkor azon nyomban visszaváltoztathatnám az akaratommal az időt ismét a normális medrébe. Újraindulna minden, és csak én tudnék róla, hogy ez nem mindig volt így.
Az első konkrét élmény, amikor percekre megtapasztalhattam ijesztő varázsát, a saját konyhánkban ért. Késő délután volt, és még senki sem jött haza a munkából. Egyedül voltam a lakásban. Mivel a lakásunknak, csak a belső udvarra néző ablakai voltak, az utca zaja távol maradt tőlünk. Épp ebben a nagy csendben ültem, közvetlenül evés után, amikor valami szokatlanra figyeltem fel.
És ez a szokatlan a nagy csend volt. Túl nagy csend. Valami hiányzott. Valami kis apró zaj, ami eddig mindig jelen volt, bármikor máskor, amikor ugyanitt ültem. Kevés töprengés után, rájöttem, hogy a falióra folyamatos, monoton ketyegése, az idő őrlése hiányzik a szobából. Ránéztem az órára és tényleg mozdulatlan volt, nem járt.
Hirtelen szokatlanul nagynak láttam a mozdulatlan mutatókat. Riadtan néztem körül a szobában és minden, annyira dermedtnek tűnt. Egy pillanatra én is ledermedtem a rettenettől. Most akkor mi lesz? Persze, én voltam az, aki erről álmodoztam, de mégis, más, amikor bekövetkezik, és nem is számítasz rá. Annyira váratlanul volt, és a megannyi agyalás ellenére, nem voltam rá felkészülve. Egyébként is gyerek voltam. És egy gyereknek minden vonzósága ellenére, ez egy rettentően ijesztő helyzet volt. Rémítő az egyedüllét gondolata a világon. Kegyetlenül dobogott a szívem, nem bírtam mozogni, szóval igencsak be voltam rezelve. Azon gondolkodtam kapkodva, vajon hogyan lehetséges ez? Tényleg megállt az idő? Mit tegyek?
A belső káoszom forgatagából, egyszer csak egy hangos csattanás szakított ki. Megijedtem, de tudtam már mozogni. Teljes erőből elkezdtem rohanni a bejárati ajtó felé, feltéptem azt, és a kihalt lépcsőházban leszaladtam az utcai kapuhoz, ami nyitva volt éppen. Szó szerint kirobbantam rajta, majdnem feldöntve egy arra járó öreg nénit. És ebben a pillanatban ráeszméltem, hogy itt bizony élet van, mozgás. Emberek álltak két összekoccant autó körül, ugyanis ez volt az a csattanás, ami kihozott dermedt állapotomból. Körülnéztem, és lassanként megnyugodtam. Még mindig ziláltam, de már elhittem lassanként, hogy nem állt meg az idő. Szép lassan visszaballagtam a nyitva hagyott lakásba, de közben azon töprengtem, hogy akkor meg mi volt ez az egész.
Apám körülbelül fél óra múlva megjött. Persze nem mondtam el neki mi történt. Úgyse hitt volna nekem. A gyerekeknek nagyon nehezen hiszik el a szülők a mindennapos csodákat. Azért még mindig szorongtam egy kicsit, hogy bármikor megismétlődhet újra. Nem akartam egyedül lenni a világban. Nem akartam magam körül látni sóbálvánnyá dermedt szüleimet. Nézni őket mozdulatlanságukban, szólni hozzájuk, de ők képtelenek lennének a válaszra. Elborzadtam a gondolattól. Vissza akartam vonni az egészet.
Minek foglalkoztam ennyit ezzel a gondolattal? Talán annyira a rögeszmémmé vált, hogy valóra vált. Anyám is megjött közben, és én nem tágítottam mellőlük. Hátha ezek az utolsó percek, amit velük tölthetek. Próbáltam elmondani nekik, hogy mennyire szeretem őket, de csak egypár kétségbeesett ölelésre futotta. Csodálkoztak is rajta, mert eléggé önálló gyermek voltam, nem az, az anyuka szoknyája mögé bújó fajta, de nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget. Eközben feszülten vártam, hogy újra megtörténjék.
Apám megjegyzése hozott ki riadt állapotomból, amikor mellékesen megjegyezte a vacsoránál, hogy – Na megállt, ez a fránya óra. Úgy látszik kifogyott az elem, mindegy van a spájzban, majd evés után kicserélem. Ledöbbentem. Ennyi lenne a nagy titok, csak az én fantáziám ennyire erős. Kicsit csalódott voltam utólag, hiszen, ha belegondolok, annyira izgalmas, annyira különleges dolog volt. De mint mondtam már félelmetes is, túl félelmetes, hogy az én ellenőrzésem és felügyeletem nélkül önállóan működjön. Bezzeg, ha irányítani tudnám, az egészen más lenne. Ez a vonal kezdett el vonzani, de azért egy darabig óvatosan álltam a témához. Néha amikor, egyedül voltam, elképzeltem, hogy újra megállt az idő, de ez már csak egy játék volt. Teltek az évek, és a világ nem állt meg velem többé, de azért a vonzódás megmaradt.
A későbbiekben a „véletlenek” folytán, és egy rokonunk segítségével megismerkedtem a fotózással. Az elején még ártalmatlan kis kedvtelésnek indult, de hamarosan felismertem, az én titkos ki vágyammal való szoros összefüggését. Hiszen a fotó is megállított idő. Szorosan összefügg vele, persze egyéb tényezői is akadnak: fény, formák, technika satöbbi, de engem teljesen magával ragadott a mozdulatlanság látványa. Megpróbáltam, mindig a lehető legérzékenyebb filmet használni, a lehető legnagyobb blendenyílást a lehető legrövidebb expozíciós idővel, és minél jobb fényviszonyok között fotózni. Ezek fotográfiai összefüggések, legyen elég annyi róluk, hogy ezek biztosították nekem a lehetőséget, hogy a képen ne legyen bemozdulás, és a valóság lehető legrövidebb pillanatát örökítsem meg. Ez a legrövidebb pillanat az én gépem segítségével a másodperc ezred része volt, ha belegondolsz, ez azért elég rövid idő. Emberi aggyal felfoghatatlan.
A fotóimon mindig megjelent valami mozgó, vagy legalábbis mozgásra képes valami. Önmagukban nem tudtam mit kezdeni az amúgy is mozdulatlan dolgokkal. Az épületek, az élettelen tárgyak, segítség nélkül tehetetlenek, nem szerettem a róluk készült fotókat. Semmit sem árultak el a világ haladásáról, és azokról a pillanatokról, amik lehetnének, akár az én elképzelt, megállított világomban is. Így a kedvenc témáim az emberek, az élőlények voltak mozgás közben, lemerevítve. Ez lehetett akár tánc, sport, de bármilyen hétköznapi mozgás közbeni esemény is.
A kedvenceim azok a képek lettek, amelyek valamilyen mozdulat közben, egy olyan fázist ábrázolnak, amely a valóságban csak egy pillanatig létezhetne. Tehát folyamatosan elképzelhetetlenek. Az olyan egyensúly nélküli helyzetek, amik a következő pillanatban már-már a felborulással, és egyensúlyvesztéssel kecsegtetnének a fizika törvényei szerint, ha csak egy kicsivel több ideig idővel kéne ebben a pózban maradniuk. Mindig az ilyen furcsa, lehetetlen megmerevedett pillanatok töltöttek el örömmel. A fotózáson keresztül egy kicsit jobban megismerkedtem az idővel, de persze nem elégített ki teljesen, továbbra is a teljes megállítás vonzott igazán.
Az idővel kapcsolatban a másik szenvedélyem a zene volt, mert legalább annyira megfoghatatlan, mint az idő. Csak a térben létezik, és ha megállítjuk, rögtön megszűnik az értelme. Elveszti saját magát, a lényegét, megszűnik zene lenni, és pont a saját ellentétébe megy át, csend lesz belőle. Pont úgy, mint az idő és az élet kapcsolatánál. Az életet a lüktetését, változását, történéseit az idővel is tudjuk jellemezni.
Mert ha jobban belegondolunk mi is az idő? A világot az érzékszerveink, tapasztalataink és a gondolkodásunk által tudjuk befogadni, megismerni. De mi a helyzet az idővel, hiszen megfoghatatlan, láthatatlan, hallhatatlan, vagyis ezeket a dolgokat csak úgy lehet hozzátársítani, ha valamilyen történéshez kapcsoljuk hozzá. Mondjuk 2 órán keresztül zenét hallgattam, láttam, ahogy a naplemente változott. De ez még mindig nem az idő maga. Ez csupán mind az idővel összefüggő képzettársítás. Ahhoz, hogy a világban bármi is létezzen, az egyik alapvető tényező az idő, úgyhogy érthető, hogy leképeztük évekre, másodpercekre. Hogy valami megtörténjen, ahhoz persze megannyi más tényező is szükségeltetik, de idő mindenképpen kell hozzá, az idő a maga lényegében nem kényszerít rád semmit, csupán lehetőséget ad rá, hogy a variációk végtelen sokasága megtörténjen.
Feloszthatjuk három részre, a múltra, jelenre és a jövőre. Ebből kettő logikusan értelmezhető, de mit kezdjünk a jelennel? Melyik az, az időnek a legkisebb része, amitől kezdve jelennek mondható? Hiszen folyamatosan halad. Azt hiszem igazi jelen, csak az én megállított időmben létezhetne. De az már nehezen állapítható meg mennyi is időtartamban a megállított pillanat.
De nézzünk csak egy kicsit körül ebben a megdermedt világban! Tegyük fel, hogy én vagyok az egyetlen kedvezményezett, és megnézhetem, mi is van ilyenkor. Mi fogadna? Csend. Végtelen csend. Mint azt már egyszer tapasztaltam gyermekkorom élénk fantáziavilágában, de ezt erre a helyzetre is érvényesnek tartom. Hiszen világunkban minden zajong, nyüzsög, hangot ad ki, legyen élő vagy akár gép. Az elején talán még üdítő is a hirtelen nyugalom. De aztán már csak a hiányérzet. A saját szívverésünk hangja, a testünk folyamatainak zörejei. Eléggé őrjítő körítés és hangtársaság az utazáshoz. De tegyük fel, hogy megszokjuk.
A látvány attól függő, hogy éppen hol ért minket az esemény, ha egy kihalt pusztán, akkor tényleg a teljes és végtelen csend az első figyelmeztetés a bekövetkezett idő megállására. De gondoljuk el ezt egy nagyvárosban, egy forgalmas helyen. Ledöbbentő, hihetetlen és zseniális. Olyan, mintha egy döbbenetes méretű, háromdimenziós képben találnád magad. Olyan mintha belekerülnél egy színes térbeli fotóba. A méreteiről kár is beszélni, mert az egész földet körülöleli. Eszméletlen lehet. Gondold csak el!
Ha csak az embereket veszed alapul, több milliárd ember mozdulatlan szoborrá merevedett látványa fogad, és akkor még hol van a megannyi élőlény. De vegyük csak alapul az emberi világot, úgyis annyira elkülönült már mára a természettől, és én is ebben a világban élek. Általában ugyebár társadalomnak hívják, de kár lenne az emberi komplexitást ennyire leegyszerűsíteni, egy mesterséges rendszerre csupán. De tegyük fel, hogy amióta a gondolkodás jelen van emberi létünkben és szervezett egységekben élünk, azóta mennyi másodperc telhetett már el. Nem lenne kedvem kiszámolni, de logikus, hogy iszonyatosan nagy szám lenne. És ennek a másodpercnek még akármelyik törtrészében megállítanánk az időt, mennyi ilyen monumentális térbeli képet kapnánk. Mivel az időnek, nem tudjuk meghatározni a legkisebb részét, ezért nyugodtan gondolkodhatunk végtelen térbeli képekben, annyiszor, annyi szereplővel, aki abban a pillanatban létezett. Húha!
Beleszédülnék, vagy inkább beleőrülnék, ha erre vonatkozó matematikai számításokkal kéne foglalkoznom. Nem lenne elég az egész életem, főleg hogy szánalmas kis időegység csupán, ehhez képest a végtelen számú térbeli képhez. Emberek milliárdjai a lehető elképzelhetetlenebb, és a lehető leghétköznapibb szituációk tömkelegeiben. Egy ember, akinek a golyó fél centire a fejétől állt meg, és egy másik, aki holtan esett össze, éppen félúton a járda felé esve. Emberek orgazmus közben, és éppen előtte. Pech! Szóval bármi. A végtelen variációk tömkelege.
Vajon, marad-e érzésünk közben. Milyen lenne, ha a pillanatnyi érzéseid is lemerevednének veled együtt. Kellemetlen, ha éppen a fogorvosi székben kap el a pillanat. Persze, ez mind arra vonatkozna, ha én lennék az egyedüli szemlélő. De mivel a földön minden apró részecske mozog, és rezgéseket bocsát ki. Ezek a részecskék is mind ledermednének. Teljes lenne a dermedtség és a tehetetlenség. Ezért lenne képtelenség a gyermekkori fantázia, hogy beavatkozhassam ilyenkor a világba, hogy bármin is változtatni tudjak. De, ha igazából mindez lehetséges volna egyáltalán, és tegyük fel, hogy meglenne a gépezet, vagy akármi, ami az időt megállítaná, és még vissza is lehetne csinálni mindezt, a legborzasztóbb az lenne, hogy én is ledermednék.
Miért pont én maradnék ki belőle, kivételként az egyetemleges mozdulatlanságból? Vagyis ha azt a bizonyos gombot megnyomnám, megszűnne a világ létezni, mert nem volna, aki visszacsinálná a folyamatot, azaz éppen a folyamatok teljes hiányát. Ha mindez véghezvihető lenne, nem éreznék magamban ahhoz elég jogot, hogy megszüntessem a világot. Nem egy gigantikus atomrobbanás zúzná darabokra a földet, nem egy meteor szedné szét, nem a nap égetné fel, nem jönne el a jégkorszak, nem az ember által tönkretett, és maga ellen fordított természet dühe jönne el értünk, és természeti katasztrófák képében pusztítaná el az emberiséget. Csupán megállna az idő, és az élet elvesztené alapvető lényegét. A lehetőséget, hogy élet legyen, hogy bármilyen variáció megtörténhessen, hogy változzon minden, hogy lüktessen.
Egyébként is, ki a franc vagyok én ehhez, az egészhez képest? Úgyhogy hagytam a francba, ezt az egész hülyeséget, ami amúgy is megvalósíthatatlan. A fényképezőgépet, azért nem dobtam el, ugyanis rájöttem időközben, hogy teljesen a rabja lettem a vizualitásnak, a látványnak, ami mindenhol körülvesz, és az egész fotózásnak. Már nem csak mozgó dolgokat fényképezek, hanem bármit. Bármit, ami elvarázsol. Hiszen a világ gyönyörűen komplex, és baromira kár lenne érte. Úgyhogy az idő megállítását már csak kicsiben, negatív és papírkép formájában űzöm tovább. Erre volt jó, ez az egész őrület.
Szép lassan rájöttem, hogy azért, elég jó dolog ez az élet nevezetű. Úgyhogy a világ csak haladjon szépen a jól megszokott kerékvágásában. Az idő csak teljen. Legalábbis egy jó darabig még elvárom tőle.

Még nem értékelted