2017. október 21. - szombat

Sarkvidéki hisztéria

Kinyomtatom...
Helyszín: 
Ludwig Múzeum
Időpont: 
Repeats mindennap (Vasárnap) április 12 2009-ig . 2009. február 6

A kiállítás kiindulópontját a finnekkel kapcsolatos kulturális klisék, sztereotípiák jelentik, melyeket Marko Tapio finn író fogalmazott meg a második világháború utáni időszakban. A tőle származó kifejezés, a kiállítás címét adó „Sarkvidéki hisztéria” neurotikus, irracionális viselkedést jelent, mely a rendkívüli klimatikus körülményekhez, a zord éghajlati viszonyokhoz való alkalmazkodás következménye.

A közhely szerint a finnek visszafogott és szótlan emberek (Bertolt Brecht emlékezetes megjegyzése szerint a finnek két nyelven hallgatnak), képtelenek kifejezni érzéseiket, és hiányzik belőlük a társas viselkedés természetes képessége, szemben a tőlük délebbre élő európaiakkal. A finnek egyéb attribútumai is eszünkbe juthatnak: csendesek, nyersek, szeretik a természetet, introvertáltak és hajlamosak sokat inni, miközben barátságosak és megkérdőjelezhetetlenül őszinték. Némely szokásuk olyan furcsa a kívülálló számára, hogy a „sarkvidéki hisztéria” kifejezés nem is tűnik túlzónak.

E jellemzések ismerősek a finnek számára, mivel a nemzeti önkép részeként kollektív elfogadásra leltek. Hogy fér meg mindez a high-tech iparáról és elsőrangú közoktatásáról híres ország képével? Miként egyeztethető össze a globalizációval, amelyben a sikeres részvétel feltétele a jó kommunikációs készség? Miként érvényesülhet a finn visszafogottság – a szerénység, a saját képességek és eredmények lekicsinylése, a kérkedés vádjától való félelem – a kíméletlen verseny jellemezte Európában, ahol az önreklám életfontosságú? És hogyan jelenhet meg mindez a kortárs művészetben, mely egyre kevésbé tűnik alkalmas terepnek a nemzeti önreprezentáció számára?

A finnek képesek őszintén nevetni saját jellegzetességeiken, és ez a finom önirónia csaknem az egész kiállításon végigvonul. Alanna Heiss és Marketta Seppälä, a kiállítás kurátorai bátran használták a finnekkel kapcsolatos közhelyeket. Bemutatják heroikus természetszeretetüket, mint például Tea Mäkipää videóját, melyben a művész egy rénszarvasnak, Petterinek engedi át a filmezés jogát, vagy Ilkka Halso fantasztikus tájképeit, mely a természeti rezervátumok egy egészen utópisztikus formáját mutatják meg, a talán nem is olyan távoli jövőt, amikor már csak vitrin alatt szemlélhetjük a természetet. Ugyancsak vitrin alatt láthatóak Anni Rapinoja tünékeny szépségű természetes anyagokból készült ruhadarabjai és cipői. Reijo Kela viszont mintha a saját törékenységét és sérülékenységét állítaná művei (táncelőadásai és videói) középpontjába. A természettel való finom együttélést mutatja be Jari Silomäki folyamatban lévő fénykép-projektje; az időjárás-napló a helyi viszonyokból indul ki, de univerzális témákat dolgoz fel. Pekka Jylhä pedig egy fehér vadnyúl vagy egy kecske segítségével töpreng az élet egzisztencialista rejtélyén.

Nem csak a természet jelenik meg a finn művészetben efféle víziószerű látomásokban, fantasztikus, utópisztikus, pszichedelikus és néha egészen „abnormális” műalkotásokban. Itt még az utópiákat is az elmúlás finom melankóliája lengi körül: egyszerre láthatjuk például Erkki Kurennieminek, a hatvanas évek avantgárd művészének, az elektronikus zene egyik úttörőjének hangszertervei és Mika Taanila erre reflektáló filmjét. Veli Granö filmjei olyan embereket mutatnak be, akik paranormális, földön kívüli jelenségek bűvöletében élnek: egyik filmje egy amatőr rakétatervezőről, Paavo Rahkonenről szól, a másik egy házaspárról, akik mint „csillaglények” élik napjaikat a Föld nevű bolygón. A Pink Twins művészpáros pszichedelikus videó- és hanginstallációt állít ki, ahol a teret mint vetített építményt formálják meg, míg Sami Sänpäkkilä melankolikus hanginstallációja mintha a finn néplélek legmélyebb regisztereit szólaltatná meg.

A finnek köztudott kommunikációs nehézségeit és természetes visszahúzódási hajlamát hivatott ellensúlyozni többek között a Mika Ronkainen dokumentumfilmjében bemutatott ordító férfiak kórusa, a Screaming Men, a gospel finn változata, ahol a húsz évvel ezelőtt alakult kórus tagjai kiordítják magukból a feszültséget, az agressziót. Szintén a feszültség terápiás jellegű levezetésére szolgálnak Tellervo Kalleinen & Oliver Kochta-Kalleinen „panaszkórusai”, melyet a világ több pontján szerveztek meg, s melyek nyomán számtalan önkéntes panaszkórus alakult, többek között Budapesten is.

A mélyen rejlő feszültségek egyik forrása lehet – a zord klímán túl – a finn nyelvi sajátosságként kezelt, de a magyar nyelvben is meglévő „nemtelenség”, mely megjelenik Stiina Saaristo maszkulin és feminin vonásokat és testrészleteket kombináló rajzain és Salla Tykkä videóiban. Ám a legjobban leplezett titkokra is fény derül Markus Copper installációjának tanúsága szerint, mely a Kurszk tengeralattjáró 2000-ben bekövetkezett tragédiájának állít emléket.

Kiállító művészek:
Markus Copper, Veli Granö, Ilkka Halso, Pekka Jylhä, Tellervo Kalleinen & Oliver Kochta-Kalleinen, Reijo Kela, Erkki Kurenniemi, Tea Mäkipää, Pink Twins, Anni Rapinoja, Screaming Men / Mika Ronkainen, Stiina Saaristo, Jari Silomäki, Sami Sänpäkkilä, Mika Taanila, Salla Tykkä

Megnyitó: 2009. február 5-én, 18 órakor

Saját értékelésem: Nincs Mások értékelései: 5 (2 szavazat)

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

logó

4 kontinens kiállítói Budapesten a Millenárison.

plakát

Újra jelentkezik a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria Textúra elnevezésű előadássorozata.